Ekkor (a nagyobbik fiú) megharagudott és nem akart bemenni.
(Luk 15, 28)

„Meghallotta a zenét és a táncot." A szeretet öröméneke volt ez: „Ez az én fiam halott volt és megelevenedett; elveszett és megtaláltatott." A nagyobbik fiút már az is lehangolta, hogy távollétében került sor az ünneplésre. Ráadásul a szolgák egyike mintegy olajat öntött bosszúságának gonosz tüzére. A sekélyes gondolkodású ember tipikus képe ez, aki izgat és uszít ahelyett, hogy lecsendesítene.

Az elsõszülött fiú megrontja a szépen induló ünnepség hangulatát. Jól ismerjük az ilyen zavarkeltéseket. Amikor az Úr irgalmas szívvel a bûnösök és vámszedõk felé fordult, a farizeusok között zúgolódás támadt. Amikor a mélyre jutott bûnös asszony Jézus lábait könnyeivel öntözi, Simon farizeus megdöbbenésének ad kifejezést, hogy Jézus egy ilyen nõvel szóba állt. Amikor pedig Mária Jézus lábainál ült hallgatva tanítását, Márta az, aki zavart kelt. (Lásd még Luk 19, 7; Máté 21, 15).

A nagyobbik fiú látszólag egészen közel vann az atyához, de szívében mégis olyan távol. Öccsének visszatérése teszi egészen világossá, hogy gondólkodása mennyire elüt az atyáétól. Hiányzik belõle a szeretet.Az örömnek még a nyoma sincs nála, hogy visszatért az elveszett testvér, sõt keserû szemrehányásokat tesz atyjának. Saját személye állt gondolkodása középpontjában. Rögtön úgy érezte, hogy mellõzték õt. Mindazok, akik elsõsorban önmagukat szeretik, igen érzékenyen reagálnak mindenre. Könnyen lehangolódnak vagy feldühödnek. Ez a nagyobbik fiú tele volt igényekkel. Nem szeretetbõl és hálából szolgálta atyját. Ilyen gondolatok forrhattak benne: igazán csak örülhetne nekem. Nem becsül meg igazán, mert különben több elismeréssel lenne irányomban és jól megérdemelt jutalomban részesítene.

Az önigazult ember rendkívül igényes. Ugyanakkor semmibe sem veszi azokat a jótéteményeket, melyeket Istentõl kap. Ha azonban Isten olyasmit bocsát rá, ami kellemetlen vagy nehéz, mindjárt azt kérdezi: „Miért éppen velem esik meg ilyesmi? Hiszen olyan állhatatosan imádkoztam, egy istentiszteletet sem mulasztottam s most mégis így jártam!" Itt mutakozik meg a teljes belsõ idegenség, sõt az Istennel való ellenségeskedés.

"De ne azon örüljetek, hogy a szellemek nektek engednek" (Lk 10,20).

Minket, szolgáló testvéreket nem a világiasság buktat el, nem is a bûn, hanem a szellemi felszínesség, amely utánozza korunk vallásos mintáit és a szellemi sikerekre kacsingat. Soha semmi másnak ne hódolj, csak Isten tetszésének. Menj ki a "táboron kívül és hordozd az Õ gyalázatát" (Zsid 13,13). Jézus azt mondta tanítványainak, hogy ne a sikeres szolgálatnak örüljenek. Mégis, úgy látszik, a legtöbben közülünk csak ennek az egynek örülünk! Ott van bennünk a kalmár szellem: "Ennyi meg ennyi lélek megtért, és ennyi a megszenteltek száma, hála Istennek, most már minden rendben van". A mi munkánk ott kezdõdik, ahol Isten kegyelme lerakta az alapot. Nem mi mentjük meg az embereket, mi csak tanítványokká tesszük õket. Mind a megmentés, mind a megszentelés Isten fenséges munkája; nekünk, az Õ tanítványainak az a dolgunk, hogy addig tanítsuk az embereket, amíg teljesen megadják magukat az Úrnak. Egyetlen teljesen neki átadott élet többet ér Istennek, mint száz olyan, akik csak felébredtek a Szent Szelleme által. Mint Isten munkatársainak, szellemi jellegünket kell létrehoznunk; ez Isten bizonyságtétele munkatársairól. Isten az Õ kegyelme által felemel minket az élet magasabb színvonalára, mi pedig felelõsek vagyunk azért, hogy másokban is ez történjék.

Ha a munkatárs nem él Krisztussal Istenben elrejtve (Kol 3,3), könnyen válhat tanítvány helyett felforgató diktátorrá. Közülünk sokan basáskodnak egyesek és egész gyülekezetek felett. Amikor az Úr tanítványságról beszélt, elöljáróban mindig odatette: "ha"; sohasem állította nyomatékosan: "neked meg kell tenned ezt!" Tanítványságunk szabad választásunkra van bízva.