Õérette mindent kárbaveszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem.
(Fil 3, 8)

Csodálatos dolog Jézus Krisztusért mindent háttérbe állítani, sõt kárnak ítélni. De hogyan jut el az ember idáig? Nyilván igen szilárd elhatározás kell hozzá. De ami még fontosabb, valaminek felülrõl kell történnie. Mielõtt Pál mindent átadott, már elõzõleg minden elvétetett tõle. Értékei és kiváltságai egy csapásra eltûntek. Senki sem adja oda könnyen a maga dicsõségét, hacsaknem az Úr Jézus elveszi tõle. Zákeus sem adta volna oda magától a pénzét. - Lehetetlen megválnunk dolgoktól, amikhez a szívünk odanõtt, hacsaknem felülrõl történik valamiféle feloldás a megkötözöttségtõl. Különben még a bajainktól és nyomorúságainktól sem tudunk megválni. Az iszákos ember sem szabadul meg, noha idõnként átérzi nyomorúságát. Az ember iszonyatos módon oda van kötve sötét szenvedélyeihez. Mennyivel kevésbé válunk meg dolgoktól, melyeknek önmagukban véve bizonyos értékük is van és csak az Úrral való összehasonlításban bizonyulnak értéktelen szemétnek.

Valami igen nagy dologban kell részesülnünk, hogy minden más ahhoz képest elhalványuljon. Ezt kapjuk meg Jézusban. Akkor minden más úgy hullik le rólunk, mint elszáradt levelek az új hajtásról. Mélységes szégyenkezéssel ismerjük fel, hogy nagy önáltatásban éltünk. Nagynak tartottuk magunkat, pedig Isten elõtt nem vagyunk azok, és értékesnek véltünk dolgokat, melyeknek az örökkévalóság szempontjából nincs értékük. - Pál apostol is csak akkor ítélt szemétnek sok mindent, amikor azok már amúgy is veszendõbe mentek. Miután az Úr Jézus elõtt önmaga is porba hullott, lett porrá és szemétté sok minden a Iába alatt. Ha egyszer téged az Úr Jézus megragadott, vedd azt komolyan és tedd teljessé a döntést. Mivel pedig mi annyira ragaszkodunk önnön szegényes dicsõségünkhöz s annyira nincs szemünk Isten dicsõségének a Krisztusban való megpillantására, Isten kénytelen sok esetben súlyos életpróbákkal segítségünkre sietni. Ott, ahol mi nem akarunk engedni, õ szakítani és tépni fog. Sokszor az önigazult ember erényeire való büszkeségét töri szét és olyan bukást enged meg nála, ami súlyos módon meggyõzi önigazságának semmis voltáról. - Nagyot kell zuhannunk ahhoz, hogy elfogadjuk nyomorult bûnös voltunkat, melyben nem tudunk többé semmi jót találni. Az ilyen embernek ajándékozza oda Jézus önmagát.

"Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden idõben a Szellem által" (Ef 6,18).

Miközben elõrehaladunk a közbenjáró imádságban, rájövünk, hogy Isten iránti engedelmességünk másoknak többe kerül, mint gondoltuk. Az a veszély ilyenkor, hogy részvétbõl imádkozunk azokért, akiket Isten - imádságainkra felelve - fokozatosan egészen más légkörbe emelt. Istennel való élõ összeköttetésünk megszûnik, valahányszor nem azonosítjuk magunkat Istennek mások iránti érdeklõdésével, hanem visszaesünk az irántuk érzett részvétbe: a saját együttérzésünket és kíméletünket odatesszük az útba és ezzel Istent rendreutasítjuk.

Lehetetlen eredményesen közbenjárnunk, ha nem állunk egészen szilárdan Isten oldalára. A legerõsebben a személyes részvét és elõítélet rombolja Istennel való viszonyunkat. Pedig közbenjárásunk kulcsa az Istennel való egységünk. Ha megszûnünk egységben lenni Istennel az imádságban, akkor ennek oka nem a saját bûnösségünk, hanem hamis részvétünk. Aligha tételezhetjük fel, hogy a bûn szakítja meg a kapcsolatunkat Istennel az imádságban, de a részvét képes megszakítani vele ezt a kapcsolatot, ha így szólunk: "Nem engedhetem, hogy ez vagy az megtörténjék." Így egy pillanat alatt elveszíthetjük élõ kapcsolatunkat Istennel.

A közbenjárás nem ad idõt vagy hajlandóságot arra, hogy édesbús énedért könyörögj. Nem kell kizárnod a magadra gondolást: - teljesen egy vagy Istennel a mások iránti érdeklõdésben.

Az éles ítélõképesség által Isten a közbenjárásra hív, nem arra, hogy másokban hibát találj.